Földre zuhanás, megmenekülés, elhivatás
1958 A budapesti nélkülözés és a szederfáról történt lezuhanás emlékének megrendítő, személyes erejű feldolgozása.
Nyúlhegyen született festő- és szobrászművész, aki szerény paraszti környezetből indulva jutott el Budapestre, majd Párizsba, Nizzába és Dél-Franciaországba. Életműve a figuratív, szürrealista, újfiguratív és absztrakt törekvések különleges egységét mutatja, miközben alkotásaiban mindvégig jelen maradt a szülőfalu, Nyúl emlékezete.
Szabó József 1925. május 11-én született Nyúlhegy községben, egy hétgyermekes család negyedik gyermekeként. Édesapja Szabó Imre (1887–1967), édesanyja Ábrahám Rozália (1890–1978) volt, akik földművesként tartották el nagy családjukat, nagyon szerény körülmények között.
Gyermekkorát a munka, a nélkülözés és a nyúli környezet határozta meg. A család a Rákóczi-telepen élt, a tornácos szülői ház ma is áll, bár időközben gazdát cserélt. Már fiatalon megmutatkozott rajztehetsége, amely később egész életét meghatározta.
Szabó József szegény, sokgyermekes földműves családban nőtt fel. A szülők korán munkába fogták gyermekeiket, sőt a legnagyobb dologidőben előfordult, hogy az iskolából is hiányozniuk kellett a megélhetés biztosítása miatt.
Mindezek ellenére jó tanuló volt, általános iskolai tanulmányait Nyúlon végezte el. A nyúli paraszti világ, a munka és az egyszerű életkörülmények későbbi művészi érzékenységét is megalapozták.
Nagyon szeretett rajzolni, és tehetsége már gyermekkorában feltűnt. Amikor rajztanára 1936-ban meglátta a Bécsikapu-térről készített képét, nem akarta elhinni, hogy azt valóban ő készítette.
Ez az élmény fontos visszajelzés volt a fiatal Szabó József számára. Már korán látszott, hogy nem egyszerű ügyességről, hanem kivételes megfigyelőkészségről és alkotói érzékről van szó.
Szülei eleinte nem akarták, hogy továbbtanuljon, de tanárai bíztatására mégis beíratták a győri Czuczor Gergely Gimnáziumba. Itt 1943-ban sikeres érettségi vizsgát tett.
Rajztehetségére 1944-ben Tóvári Tóth István győri festőművész is felfigyelt, aki tanácsokkal és művészeti tárgyú könyvekkel segítette a tehetséges fiatalembert.
1946-ban merész elhatározással Pestre utazott. Napokig kóborolt a városban, majd egy elhagyott, kibombázott budai házba költözött be, ahol élelem hiányában a ház udvarán álló szederfa termésével táplálkozott.
Amikor leesett a fáról, három hónapig kórházban feküdt. A zuhanás és a megmenekülés nyomasztó emléke később is visszatért alkotásaiban, például a „Földre zuhanás, megmenekülés, elhivatás” című műben.
Felgyógyulása után alkalmi munkákból élt, majd felvételi előkészítő tanfolyamra iratkozott. 1947-ben felvették a Képzőművészeti Főiskola festő szakára, melyet 1953-ban kitüntetéssel végzett el.
Tanárai között Barcsay Jenő és Szőnyi István is szerepelt. A diploma után két éves ösztöndíjat kapott, és végre biztosabb életkörülmények közé került.
Az ösztöndíj lejárta után állami megbízásokat kapott, amelyekből jól lehetett keresni, de a kötelező politikai plakátkészítést művészi szabadsága korlátozásaként élte meg.
Ekkor már erősen foglalkoztatta a vágy, hogy Párizsba utazzon és tovább képezze magát. A magyarországi művészi korlátozottság és a szellemi szabadság keresése egyaránt hajtotta.
Gyalogosan indult el, és hét nap alatt jutott át Ausztriába, miközben többször rálőttek a határőrök.
Francia nyelvtudása és tudatos törekvése segítette, hogy hamar felvételt nyerjen a Párizsi Képzőművészeti Akadémiára.
A párizsi főiskolát mesterfokozatú diplomával zárta le.
1956 novemberében nehéz döntés után elhagyta Magyarországot. A vasfüggönyön való átkelés, az éhezés, a félelem és az otthontól való elszakadás életre szóló élmény lett számára, amely későbbi műveiben is újra megjelent.
Párizsba kerülve több emigráns magyar fiatallal együtt felvételt nyert a Párizsi Képzőművészeti Akadémia festészet szakára, ahol hamarosan önálló műtermet kapott. 1959-ben mesterfokozatú diplomával fejezte be tanulmányait.
1959 őszétől három évre a Nizzai Képzőművészeti Főiskolára iratkozott be. Itt is állami ösztöndíjat és önálló műtermet kapott, és 1963-ig tartó tanulmányai során különféle művészeti csoportosulásokhoz csatlakozott.
Ez az időszak szélesítette látókörét, új kapcsolatokat és új vizuális impulzusokat hozott számára. Franciaországban fokozatosan megtalálta saját művészi hangját.
1963-ban feleségül vette Janine Gautrolt (1939–2006).
1966-ban Párizsban nyílt meg első önálló kiállítása. A tárlat teljes anyagát egy amerikai műgyűjtő vásárolta fel, és szerződést ajánlott neki amerikai letelepedéssel.
1966 decemberében Amerikába költözött, és a párizsi kiállítás anyagát az USA és Kanada több metropoliszában is bemutatták. A kezdeti siker után azonban rájött, hogy Amerikában művészi önállóságát az elüzletiesedés veszélye fenyegeti.
Ezért felmondta a szerződést, és 1967 februárjában visszatért Párizsba. Miniszteri segítséggel kamatmentes hitelből házat vett a Szajna mellett, ahol műtermet rendezett be.
1968 májusában a párizsi diáktüntetések az 1956-os magyar forradalmat idézték fel benne. Azt hitte, itt is forradalom tört ki, de a baloldali diáklázadás leverését súlyos kudarcként élte meg.
Ez a megrendülés mély nyomot hagyott benne, és az ekkor festett műveiben nyomasztóbb, álomszerű, feszültségekkel teli világ jelent meg. Elkezdte tanulmányozni a szürrealisták módszereit is.
Csalódva Párizsban, 1968-ban a csendes dél-franciaországi Lussanba költözött, ahol egy középkori házat vásárolt és saját kétkezi munkájával újította fel. 1976-ban innen nem messze, Fons-sur-Lussan legcsendesebb és legmagasabb pontjára költözött tovább.
A táj különösen lenyűgözte, mert természeti adottságai, a kilátás és a gondosan művelt földek Nyúlra emlékeztették. Itt talált megfelelő helyet nagyméretű fémszobrai kivitelezéséhez is.
Szabó József alkotói pályája több markáns korszakra bontható. A festészet és a szobrászat egymást kölcsönösen gazdagította, miközben művei gyakran személyes élményekből és történelmi megrázkódtatásokból táplálkoztak.
Francia állampolgárként meglátogatta özvegy édesanyját és testvéreit Nyúlon.
Janine Gautrol halála nagyon megviselte, és végleg Magyarországra akart költözni.
2010. november 5-én, 85 éves korában hunyt el az alési kórházban.
1978-ban francia állampolgárként hazalátogatott özvegy édesanyjához és testvéreihez. Édesapja ekkor már nem élt, és a látogatás után édesanyja is hamarosan elhunyt.
Életének jelentős részét Franciaországban töltötte, de szülőfaluja végig fontos érzelmi és szellemi pont maradt számára. Ennek emlékét különösen jól mutatja a „Nyúli búcsú” című mű is.
Felesége 2006-ban bekövetkezett halála nagyon megviselte. Bár végleg Magyarországra akart költözni, ezt már nem érte meg, mert 2010. november 5-én, 85 éves korában elhunyt az alési kórházban.
Végakarata szerint hamvait a nyúli temetőben, szülei sírjában helyezték el. Így életének utolsó állomása jelképesen visszavezette oda, ahonnan elindult.
Szabó József pályáját jelentős szakmai díjak és ösztöndíjak kísérték, különösen Franciaországban. Ezek az elismerések nemzetközi rangját is jelzik.
Ezek a kiemelt művek jól mutatják Szabó József alkotói korszakainak változását a korai személyes élményektől a szürrealista kompozíciókon át egészen a késői, emlékező és összegző képekig. Az életmű a figuratív, szürrealista, újfiguratív és absztrakt törekvések különleges egységét mutatja.
Szabó József életműve halála után sem merült feledésbe. Emlékének fennmaradásában meghatározó szerepet játszottak azok, akik munkásságát összefoglalták, dokumentálták és műveit igyekeztek megőrizni, illetve Magyarországra visszajuttatni.
Szabó József életéről és munkásságáról N. Mészáros Júlia írt összegző művet, amely fontos szerepet játszik a művész emlékének megőrzésében.
Munkája azért különösen jelentős, mert rendszerezett formában teszi hozzáférhetővé Szabó József pályájának legfontosabb állomásait és az életmű egészének értelmezését.
N. Mészáros Júlia 330 oldalas, három nyelvű összegző művet írt J. Szabó címmel, amely bőséges képanyaggal mutatja be a művész alkotói pályáját.
A kötet nemcsak életrajzi szempontból fontos, hanem azért is, mert átfogó képet ad Szabó József művészetének alakulásáról, így a hagyaték egyik legfontosabb dokumentumának tekinthető.
Szabó József hagyatékának kezelője unokaöccse, Szabó Imre volt. Különös jelentősége van annak, hogy neki sikerült a festmények nagy részét Magyarországra menteni, így az életmű számos darabja nem kallódott el, hanem ismét közelebb kerülhetett a szülőföldhöz és a hazai közönséghez.
Ez a tevékenység nemcsak családi kötelességként fontos, hanem kulturális értékmentésként is. Szabó Imre közreműködése nélkül ma jóval kevesebbet tudnánk bemutatni Szabó József munkásságából, ezért neve a művész utóéletének egyik legfontosabb szereplőjeként említhető.